2013-12-18

Szentendrei-sziget

Valóra vált az álom, egyetlen faj, melyre régen vártam, elég volt hozzá. Nagyon szép hely ez a sziget, és nagyon változatos az élővilág, s maga a terület egyaránt. Található ott nagy szabad terület, szálfás, vegyes erdőkkel, fenyves társulással, pusztaság, és cserjés legelő, de a szigeten végigvezető út végén, Kisoroszinál a Duna part fogad minket, a hozzá tartozó ártéri területtel. A szigetet hosszanti irányban mindkét oldalon a Duna szegélyezi. A területen 204 madárfajt számoltak meg, ebből 104 faj fixen költ is itt. Igen sok madár jön át a környező Börzsönyből, vadak, és még aranysakál is található a területen. Steve barátommal, ezt az úti célt választottuk magunknak. Nem kellett csalódnunk, még ha nem is döntöttünk fajszámrekordot.

Tahinál mentünk át a szigetre, azon keresztül nyíl egyenesen érkeztünk meg a Duna-Ipoly nemzeti park területébe eső szigetvégi ártérre. Egy lélek sem járt arra, senki nem zavart minket, ha csak nem a távolban elsuhanó autók halk zaja, mely épp hogy beszűrődött az értéri területre. Olyan zöld volt a fű, mint középföldén, s a megóvott, szinte érintetlen terület csodás nyugalommal ajándékozott meg minket.

 Csendben lehettünk, hallgatva a Harkályokat, és a Süvöltőket

 Szeretem a korhadó farönköket, rajtuk a mohával, alattuk titkokkal

Az első adandó alkalommal lesétáltunk a partra. Ködben álltak a hegyek

 Süvöltő pár, kevés fényben

 Süvöltő tojó

s a szokás szerint díszesebb hím

 Micsoda élet lehet itt tavasszal és nyáron

 Lent a víznél még hidegebb volt. Kercerécék fogadtak minket.

Danubia 500 F8 T2

Nem volt olyan hatalmas téli vízimadár fajgazdagság, mint amire személy szerint számítottam, de akkor is gyönyörű volt a part. A ködben álló hegyek, és a csípős friss levegő természetközeli élményt adott. Eléggé messze voltak a madarak a parttól, s a köd miatt nem is lehetett volna nagy fotókat készíteni róluk, na meg a rövid idő a csípős hidegben, szélben, megakadályoztak minket. Én nem bánom, így is jól éreztük magunkat. Nem fajvadászatra mentünk, hanem feltérképezni a helyet, mert itt még nem jártunk soha. Visszaindultunk a sziget csücskétől a belsőbb területek felé, arra, amerről jöttünk. Követtünk két Nagy fakopáncsot, de nem kerültek megörökíthető közelségbe. Érdekes, hogy az egyik nyugodt zugba elhelyezett madáretetőre nem jöttek még a madarak, de hó lévén még nincs, találnak még természetes módon táplálékot maguknak.

Ezernyi élet lapulhat alatta, várva a tavaszt.

 Körbesétáltunk egy karámot is, a környező házak közelében

És itt a mezőn, meglepetés ért minket

 Egy Egerészölyv személyében

Egy ilyen gyönyörű tájon, szemben Visegrád, a hóhatárral

Beülve az autóba a nyíltabb, szálfás-cserjés területek felé vettük az irányt. Egy lovarda mellet elhaladva úgy döntöttünk, hogy romantikus lehet a ló ködben című látvány megfotózása. Mikor bekanyarodtunk az autóval a műút melletti kis területre, hirtelen egy Barna rétihéja szállt el, melyet szemünkkel végigkísérhettünk, de lefotózni nem tudtuk. A lovak nem siettek sehová, egykedvűen legeltek, s dobbantgattak a karámban.


 Sikerült csak őt, a sok közül ...

 S ha esetleg állóban tetszene jobban

 Abba az irányba haladva, a Kisoroszi szigetcsúcshoz jutunk

 Túloldalon, a lovakkal szemben. Itt őrjített meg minket a másik fakopáncs

 Magasles a vadakhoz. Hajnalban mi lehet itt ?!

Szépség, minimalista stílusban

Továbbmentünk, vissza a műútra, Tahitótfalu felé. Megláttunk egy bekötőutat, ami a szálfa erdő, és a fenyők társulása irányába vezetett minket. Abban bíztunk, hogy ha bejutunk oda, a fenyőerdő miatt meglepetésben lehet részünk. Sajnos nem vezetett oda út, szemünket átverte a távolság, de befelé a villanyvezetékeken megpillantottuk a Nagy őrgébicset. Téli vendég, szemben a Kis őrgébiccsel, aki nyárra érkezik. Érdekes fogócskába kezdtünk. Megálltunk az autóval, kiszálltunk, lefotóztuk, s követve az "egy lépés - egy fotó - még egy lépés" elvét, (c) egyre közelebb kerültünk hozzá. Majd arrébb röppent egy oszloppal, ás újra meg újra ugyanez. Becsalogatott minket koppanásig, majd vissza az úton. A végére megenyhült, és egészen közel engedett minket magához. 

 Itt még az út jobboldalán, türelmetlenül

 Amikor besokallt, leszállt, át a túloldalon lévő szántóra

Visszafelé balról várt minket, megnyugodott, és tűrte a szelet ...


Ezen kalandok után visszatértünk Tótfaluba a hídhoz, amin reggel is átjöttünk, s betértünk egy kávézóba. A jó fekete után azon tanakodtunk, hogy merre folytassuk a napot, mert még csak félidőben jártunk. Az ötletelést nagy hangzavar szakította meg. Egy kutya ballagott az úton, szájában egy termetes tyúkkal, s a távolból egy öreg néni kiabált utána. Pár pillanat múlva két kamasz gyerek, s a néni rohantak a kutya felé, a mama kezében seprű emelkedett fenyegetőn a magasba. A kutyától berzenkedve elkobozta a zsákmányt, s amint kezébe vette azt, a kutya utánakapva, felugorva visszaszerezte magának az ebédet. A problémát egy középkorú férfi oldotta meg, akitől a kutya már nem merte visszavenni a még élő szárnyast, melyet az idős néni visszakapott, és boldogan hazaindult vele. Majd a tömeg szétoszlott. Tömeg, mert hogy ez errefelé esemény számba megy. Én sem láttam még ilyet, az biztos.


A telefonnal készült képen a kutya látható, amint a zsákmányszerzés után megpihen.
Balra a háttérben érkezik, a tulajdonáért harcba szálló mama, a seprűvel.


Ezen kalandos jelenettel búcsúztunk el a Szentendrei szigettől, s vettük az irányt Visegrád felé,
mert hogy a hegyek ködben álltak, zúzmarás sapkában pompázva ...